2016. szeptember 12., hétfő

Hintázás

Hintáztak az iskolaudvaron. Régen találkoztak, hosszú volt a szünet, sok a mondanivaló, felnőttes, szent komolysággal csacsogtak:
– Mondom, hogy azok helyettesek! Mert valamikor tényleg volt Télapó, Jézuska, húsvéti nyúl, de azok már rég meghaltak.
– Á, nem, mert képzeld el, hogy reggelre ott volt az ajándék, pont az, amit a levélben megírtam, és nem apu volt és nem anyu.
– De hidd el, helyettesek csinálják ezeket már. A Mikulás sok-sok éve meghalt, egy püspök volt valamikor, de már nem él, és beállt valaki helyette, és ő nem az igazi, csak úgy tesz, mint a Mikulás.
– Lehet, hogy többen vannak, egy egész hálózat.
– Igen, és helyettesítik a Jézuskát is, a húsvéti nyulat is és a Fogtündért is.
– A Fogtündér pedig létezik, mert egyszer tavaly télen kiesett a fogam, és este kiraktuk a szekrényre a fogamat, és reggel ott volt helyette ötszáz forint, és apa meg anya még a közelébe se jártak…
– Biztos, nem az igazi Fogtündér volt, mert mondom, ő már rég meghalt valamikor, és az örökösei csinálhatják ezt, és valami titkos szervezet lehet a dologban!
– De ezt nem tudjuk bizonyítani!
– Hát ezt nem, sajnos, nem.
– Végül is mindegy, kik állnak ajándékok mögött.
– Végül is mindegy.
Ebben maradtak.
Napsütés. Indián nyár. Hintanyikorgás.

2016. szeptember 6., kedd

A fintorgó királylány, avagy a ius fintoris

A királylány csudaszép volt, a kastély virágszála: kacagása, mint patakcsobogás, hosszú, szőke haja, mint tejút a csillagos égen. Csupán egy hibája volt neki: jól nevelt királylányhoz képest sokat fintorgott.
Amikor reggel fel kellett kelnie, kiszállt az ágyából ugyan, de közben lefittyedt a szája, amikor rendet kellett raknia a királylányi szobájában, megcsinálta: glédában álltak a játékszerek, a hajas babák meg effélék, ragyogott minden, csak közben fintorgott. Amikor ebédelni kellett a nagyteremben a királyi családdal és a főurakkal, ott volt mindig, a haja csak úgy csillogott, szemeinél egy ezüstvilla sem ragyoghatott volna jobban, csakhogy közben grimaszolt. Este, amikor fogat kellett mosnia, úgy sikálta hófehér fogait, mint egy kisangyal, de közben – ahogy a fogkefétől tellett – fintorgott. Egyszóval, megcsinált ő mindent: zongorázott, hímzett, festett, lovagolt, csak közben vágta az arcokat.
Amikor még kislány volt, elnézték neki, azt mondták az udvari dadák, kinövi. Meg azt is mondták, hogy milyen bájos, amikor fintorog. Ahogy egyre nagyobb lett a királylány, nem múlt el a fintorgás, nem is lett kevesebb, a helyzet úgy állt, hogy bizony nem nőtte ki ezt.
Egyik nap a király elvesztette türelmét, még sem járja, hogy a királylány arca hirdetőtábla, plakát legyen, amiről mindenki mindent leolvashat. Elhatározta, beszélni fog gyermekével. Tüstént be is hívatta a tróntermébe. A királylány azonnal meg is jelent, nem hisztizett, nem feleselt: ment, ha hívták. Megállt a fenséges apja előtt szépen, egyenesen, nem dülöngélve, nem vakarózva, tehát ahogy egy királylányhoz illik.
– Lányom, beszélnem kell veled valamiről – kezdte a király.
– Itt vagyok, apám, hallgatlak – válaszolt a királylány és fintorgott egy nagyot.
Több se kellett a királynak, úgy megbőszült erre, hogy csak úgy zengett a trónterem:
– Éppen erről van szó! Nem tűröm tovább, hogy a palotámban bárki is fintorogjon, képeket vágjon, grimaszoljon, még ha a királylány is az illető! Megértetted?!
A királylány most csodálkozón fintorgott.
– Én grimaszolnék? – kérdezte fél szemöldökét felhúzva.
– Bizony hogy grimaszolsz. Éjjel-nappal, a reggelinél, az ebédnél, a vacsoránál, a varrásnál, a zongorázásnál, a lovaglásnál meg még mit tudom én, hol! Mást sem látok, hogy a királylány képeket vág az udvari emberekre, az udvarmesterre, az udvari szakácsra, az udvari vargára, a lóvakaróra, a szomszéd királyra, a szomszéd király feleségére, a szomszéd király lovára meg még a fene tudja, mire!
– De hát, én ezt észre sem vettem!
– Akkor vedd észre! Ha kell, majd figyelmeztetünk rá!
Így is lett. A király mindenkinek meghagyta a palotában, hogy ha valaki fintorgáson éri a királylányt, az rögvest szóljon rá. Ezután se éjjele, se nappala nem volt szegénynek. Reggeltől estig mást se hallott, mint ezt: ne fintorogj! Meg ezt: ne vágd itt a képet! És még ezt: csak semmi grimaszolás, kisasszony! Végül már a szobájából se akarta kidugni az orrát. Azonban ott se volt egyedül. Lakott a palota falai közt egy tündér, aki már évszázadok óta ott élt anélkül, hogy az emberek észrevették volna. Csak a királylány tudott a létezéséről, akinek se testvére, se barátja nem volt, sokat unatkozott, így a tündér megszánta, és néha-néha meglátogatta őt a királylányi toronyszobában. Együtt nézték a naplementéket, és ahogy jó barátnőkhöz illett, kibeszélték közben a palota lakóit meg a szomszéd királylányokat, miközben nagyokat nevettek. Ezekben a napokban is a tündér vigasztalta.
– Nem tehetek róla: nem veszem észre, ha képeket vágok – panaszkodott a királylány a tündérnek.
Egyik este – amikor a királylány újra kipanaszkodta magát – azt mondta a tündér:
– Gyere velem, mutatok valamit!
– Hova megyünk?
– Majd meglátod
Ezzel kézen fogta a királylányt és vezetni kezdte a palota folyosólabirintusain keresztül, egyre lejjebb, a pincék mélységébe, pókhálókon keresztül, titkos kamrákon át, egészen egy kicsike szobácskáig, ami telis tele volt régi kódexekkel. Levett a polcról egy hatalmas könyvet, lefújta róla a port és kinyitotta.
– Ez egy régi törvénykönyv, hajdan élt királyok írták, akik ezt a palotát is építették. Ezt olvasd el, királylány! – mutatott a tündér az egyik bekezdésre.
Ez volt odaírva:

„Ius fintoris
A fintorgáshoz való jog. Mi, őfelsége VII. Grimasz, kimondjuk, hogy a mindenkori királylányainknak, ha teljesítik feladataikat, joguk van közben fintorogni, bármikor, bármennyit, bárhol. Ezt a jogot királyi kegyből adományozzuk nemzedékről nemzedékre.”

Na, erre aztán felderült a királylány arca, másnap vitte is a nehéz kódexet az apjának – majd beleszakadt – hogy megmutassa: joga van grimaszolni.
A király szikrázó szemekkel, nagyokat fintorogva olvasta el a törvényt. Mikor a végére ért, még egyszer elolvasta. Aztán nagyon dühös lett. Mindjárt magához rendelte a törvényeket ismerő tudósait. A sok süveges jogász körbevette a több évszázados kódexet, egyik innen nézte, a másik onnan, a harmadik pedig a másik irányból, hümmögtek, köhécseltek – nagyon poros volt a kódex – és a végén kijelentették, hogy bizony ez a törvény még érvényes, tehát a királylánynak valóban joga van a fintorgáshoz, amennyiben elvégzi a munkáját.
A király most olyan fintort vágott, hogy majd leharapta a saját fülét.
– Hogy értik azt, hogy fintoroghat?!
– Úgy, hogy ezt a törvényt még nem vonták vissza – mondta a legbölcsebb tudós – így még érvényes.
– Én visszavonom!
– Erre nincs lehetősége, fenség. A királyi jogokat nem tudja visszavonni senki. Arról csak lemondani lehet. Vagy ha esetleg a királylány nem csinálná meg a dolgát, akkor a törvény érvényét veszti.
Ám a királylány megcsinált mindent, amit rábíztak, ami a kötelessége volt, takarítástól kezdve fogmosáson át mindent. Egy árva zokszó nélkül. Csak éppen fintorogva. Bármennyire is próbálták restségen kapni, nem sikerült. A király duzzogva ült a trónján ezekben a napokban, mert a lánya annyit grimaszolt, amennyi tőle tellett, ugyanis joga volt hozzá. És ezt nem győzte hangsúlyozni is. Igen öntudatos királylány volt. A törvény az törvény, a királyi jog az királyi jog, és esze ágában se volt lemondani róla, bárhogy is kérte tőle az apja. A tudósok pedig bármennyire is kerestek kiskapukat a jogban, nem találtak: a királylánynak ősi joga a grimaszolás. Lassan már a király is rászokott a fintorgásra, amikor is elé állt az egyik tudósa.
– Tudom, fenség, hogyan mondassuk le a fintorgás jogáról a királylányt! – mondta mélyen meghajolva.
– Hogyan?
A tudós egy régi-régi könyvet húzott ki köpenye alól.
– Ez egy kódex, fenség, a régi királyok, királynők arcképei vannak benne. Egyszerűen csak lapozgassa végig a királylánnyal, és fogadok, hogy többé nem fog grimaszolni.
– Biztos ez?
– Mint ahogy itt állok, fenség! – mondta a tudós és szélesen elmosolyodott.
– Ne grimaszolj nekem, te! – dörrent rá a király.
– Csak mosolyogtam, fenség.
Aznap este a király, a királyné és a királylány sétálni indultak a palota óriási parkjában. Egy díszfa alatti padra leültek és a király elővette a könyvet, felnyitotta a kapcsát, és nézegetni kezdték a múlt idők királyait, királynőit, királyfiait, királylányait. Voltak a könyvben kővér, délceg, szeplős, mosolygós, zord uralkodók, de az egyik képen egy olyan csúf királynő volt látható, hogy még a díszfáról is lehullottak a levelek: a szája ferde volt, az egyik szemöldöke magasabban állt, mint a másik, az orra görbén meredezett ki fura fizimiskájából, szemei bandzsítottak. Banyának nézett ki inkább, mint sem királynőnek.
– Fúj, de ronda! – fintorgott a királylány.
– Tudod, ki ez? – kérdezte az apja.
– Valamelyik ősünk?
– Bizonyára. Nézzük meg, mit olvasunk róla!
A király máris olvasni kezdte a kép alatti szöveget:
– Grimissza királylány, VII. Grimasz lánya, miatta mondták ki a ius fintoris törvényét, ő volt az első királylány, aki annyit fintoroghatott, amennyit csak akart. A sok grimaszolástól azonban úgy maradt az arca.
A királylány elsápadt.
– Tényleg úgy maradt neki?! – kérdezte.
– Hát, ahogy a képet elnézem, tényleg! – mondta az anyja.
Másnap a királylány ünnepélyesen lemondott a ius fintorisról.
Persze fintorgott közben. De utoljára: attól fogva nem tette.

(Smelka Sándor)

2016. szeptember 2., péntek

Utazás a Marsra

Vernének, poszthumusz - hálával

2056. április 16-án, vasárnap, londoni idő szerint délután fél hatkor a Scooner nevű űrhajó Mars körüli pályára állt. Fedélzeten három bátor, derék űrhajós utazott, akik elsőként fognak leszállni a vörös bolygóra, eme nagyszerű planétára.
Történetünk főhősei két óra keringés után megkezdték a leszállást, ami nagy örömmel és lelkesedéssel töltötte el szívüket. Mindjárt el is határozták, hogy meguzsonnáznak: esznek kétszersültet és isznak mellé egy-egy bögre teát némi rummal vegyítve. Az utóbbiból csak egy kicsit vettek magukhoz, nehogy megártson, mert nagyon sok minden állt még előttük. Uzsonna után – ami Michel, a francia űrhajós szakácstudományát dicséri – kedélyes beszélgetésbe merültek.
– Kedves barátaim – kezdte Morton doktor, aki Manchesterben született és egy pohár gint tartott a kezében – azt gondolom, hogy mindannyian köszönettel tartozunk Michelnek a remek uzsonnáért, amit eme történelmi pillanat küszöbén magunkhoz vehettünk.
– Éljen, éljen! – tapsolt Mr. J. D. Thomas, az amerikai és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Erre Michel csak szerényen meghajolt, ezzel köszönte meg a kedves bókot.
– Kedves bajtársaim! – folytatta Morton doktor. – Történelmi pillanat ez, mert mi ott járunk, ahol előttünk még senki, mi leszünk az elsők, akik leszállnak ezen a kedves, derék bolygón, és éppen ezért indítványozom, hogy igyunk egy kis gint erre a percre. De csak módjával, nehogy megártson!
A két bátor útitárs lelkesen csatlakozott az ötlethez.
– Kedves Morton doktor – kérdezte ekkor Michel – milyen távolságra lehetünk a Földtől?
– Kedves bohókás, francia barátom, nagyon örülök, hogy ezt megkérdezte, mert így legalább az olvasóknak is elmondhatom, hogy a Föld-Mars távolság az elliptikus keringési pályák miatt folyamatosan változik. Jelenleg mintegy 80 millió km-re vagyunk kedves szülőplanétánktól.
– Ó, kedves barátaim – kiáltott fel szenvedélyesen Mr. J. D. Thomas – ez igazán megérdemel egy „hurrá”-t!
A három derék utas ezek után lelkes hurrázásban tört ki, igen nagy meggyőződéssel.
– Már alig várom, hogy szippantsak egy kis marsi levegőt! – sóhajtott Michel.
– Kedves fiatal barátom – mondta erre Morton doktor – a legújabb kutatások szerint a Mars levegője igen ritka és oxigént csak nyomokban tartalmaz. Bizonyára hallott már Francesco Francescoról, az olasz csillagászról, aki 1778-ban tett halhatatlan felfedezéseket a Mars légkörével kapcsolatban. Meg is írta volna azokat az utókornak, de a jegyzeteit – ó, fájdalom – lenyelte a kutyája.
– Engedje meg, Morton doktor, hogy ellentmondjak önnek, kedves barátom – vetette közbe Mr. J. D. Thomas – és hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy az ön derék honfitársa dr. Henry Henry, angol csillagász 1864-ben egész más megfigyeléseket tett a Mars légkörével kapcsolatban, mint Francesco. Ezeket a megfigyeléseket a mai napig olvashatnánk, ha nem jött volna közbe az a malőr. Bizonyára tudja, Morton doktor, hogy dr. Henry éppen a távcsövébe nézett bele, amikor megérezte, hogy odakozmált a lecsója. Kirohant konyhába, de időközben felhős lett az idő, és miután nem látta a csillagokat, nem tudta használni a szextánsát, így aztán soha többé nem talált vissza a konyhájából a dolgozószobájába.
– Kedves, bájos vitapartnerem! – mondta erre Morton doktor. – Nagyon egyszerűen meg tudom cáfolni, amit ön mond, gondoljon csak Jean Jeanra, a híres francia matematikusra, aki kidolgozta a marsi légkör képletét, miszerint egykettedszer zárójel nagy S négyzet mínusz nagy S null négyzet, zárójel zárva, egyenlő ns-szer szögletes zárójel…
– Nyájas ellenfelem – vágott közbe Mr. J. D. Thomas – ez csak akkor érvényes, ha s per x mínusz egy, plusz t vessző per t, szorozva T mínusz x-szel, és ha egy Stonehill típusú gőzmozdony nyolcvan mérföld óránkénti sebességgel három óra alatt megteszi a London Liverpool távolságot.
Ekkor Michel lépett a két vitázó közé:
– Na, de kedves, derék barátaim – mondta égő szemekkel – ne veszekedjünk eme emelkedett percekben, mert nem lehet kedvesebb nekem eme kellemes helyzet…
Mondta volna tovább is a kedves francia, csak időközben az űrhajó földet ért, és Michel a nagy rázkódástól beesett egy dívány meg egy dohányzóasztal közé, és ha ez még nem lett volna elég, ráömlött egy nagy halom kétszersült is.
– Uraim – mondta ekkor Morton doktor – földet értünk!
– Illetve Marsot – igazította ki Mr. J. D. Thomas.
– Hurrá, hurrá! – nyögte Michel a kétszersültek alól.
– Azt javaslom – vetette fel Morton doktor – találjunk ki egy mondatot, amit akkor mondunk majd el, amikor először lépünk e nemes planéta földjére.
– Viszket a farkam – mondta erre Mr. J. D. Thomas.
– Tessék?! – kérdezte Morton doktor.
– Viszket a farkam.
– Ezt nem mondhatjuk – mondta felháborodottan Michel, aki időközben előmászott az élelmiszerkészlet alól.
– Miért nem?!
– Mert csak neked van farkad, te idióta pávián – válaszolta Morton doktor.
– Attól még mondhatjuk – puffogta Mr. J. D. Thomas, majd még hozzátette: – hülye emberszabásúak!
– Emberszabásúak?! – visította Michel. – De nekünk legalább nem vörös a fenekünk!
– Én pedig nem lopom a kétszersültet! – kiabált vissza Mr. J. D. Thomas.
Hatalmas lárma kerekedett erre, mindhárman fel-le ugráltak a szűk kabinban és egyre mondták a magukét:
– Egyketted mínusz bé, zárójel bezárva! – visongta Michel.
– Nem igaz, mert három cé per negyvenkettő plusz öt – lármázott Morton doktor.
– Ez az utolsó szava, Morton doktor?! – kérdezte Mr. J. D. Thomas.
– Ez ám!
Ekkor Mr. J. D. Thomas pofája dühös vicsorgásba torzult, elővillantak éles szemfogai:
– Na, akkor most megkapod a magadét…
És bizony a leszállás után két perccel – londoni idő szerint – az űrhajó három derék utasa – egy csimpánz, egy orangután és egy pávián – összeverekedett.
Az ember így hódította meg a Marsot.


Idegen nevek kiejtése:

Morton doktor – mortn doktor
Michel - misel
Mr. J. D. Thomas – miszter dzsi di tomasz

Jules Verne – Verne Gyula

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 30., kedd

Így sátorozunk mi!

Azért jó a mamáéknál nyaralni, mert ők falun laknak, és éjszakánként az udvaron sátorozhatunk. Hugival és öcsivel állítjuk fel a sátrat az udvar leges-leghátulján egy diófa alatt. Persze papa is segít. Egy kicsit. És amikor éjszaka lesz, feljönnek a csillagok, ciripelnek a tücskök (mama szerint prücskök), szóval ekkor sok-sok mindent elképzelhet az ember, például azt, hogy mi most vándorcirkuszosok vagyunk, és ott állnak körülöttünk a sátrak és az echósszekerek, a málnabokornál pihennek az elefántok, a kút mellett legelésznek a zebrák és persze vannak oroszlánok is, de csak ketrecben, mert különben ezek megennék a tevéket is. Az egész cirkuszosdinak az a titka, hogy az oroszlánokat külön kell tartani a többi állattól.
De öcsi szerint nem cirkuszosok vagyunk, hanem hunok, és az egész udvar Attila tábora, a kútnál lovak alszanak, nem pedig zebrák, a hintaágynál van a hadvezér sátra, a málnabokroknál pedig őrök állnak, nehogy megtámadjanak minket a rómaiak.
Öcsivel nehéz sátorozni, mert mindent máshogy gondol, mint én, és persze hugi is máshogy, főleg, ha szóhoz jut mellettünk. Ő azt mondja, hogy mi mind tündérek vagyunk, akiket elvarázsoltak, és addig kell itt kint aludnunk a vadonban, míg ránk nem talál az igaz szerelem. Erre én azt mondtam, hogy ez így hülyeség, hát a vak is láthatja, hogy az egész udvar egy szép nagy vándorcirkusz, a kerti székeken bohócok kártyáznak nevetve, és az egész utca a tigriseink bömbölését hallja.
Öcsi ekkor közbevág, hogy hülye vagyok, mert ez hun tábor, ő Attila, és itt van nála Isten kardja is. Ilyeneket mond, közben nekiáll hadonászni egy bottal, amit még a paradicsomok mellől lopott el délután, de ez nem is baj, mert így ő is felléphet majd a cirkuszban mint kardnyelő.
Hugi csak hajtogatja az elvarázsolt tündéreket, hogy a kút olyan kút, amibe ha belenézünk, meglátjuk az igaz szerelmünk arcát, ez a tündéreknél teljesen természetes, erre azt mondta neki öcsi, hogy nem is igaz, a kútba a római kémek lesznek majd bedobva, és ott lent gondolkodhatnak azon, hogy kellett-e nekik a hunok ellen áskálódni. Erre hugi bőgni kezdett és azt mondta, hogy nem alszik kint, majd fogta magát, és bement a házba.
Legalább több hely jut a cirkusznak, mondtam öcsinek, aki erre azt mondta, hogy a hunoknak, a hősi harcosoknak lesz több hely. A zebráknak, zsonglőröknek, mondtam erre. A fővezér sátrának és Attila udvartartásának, mondta erre öcsi. Az idomított uszkároknak, a kötéltáncosoknak, akik a szárítókötélen gyakorolnak, mondtam erre én, és ekkor feltűnt az udvaron mama, egyenesen felénk jött, közben átgázolt mindenen: a fővezérek sátrain, az echósszekereken, az erőművészeken, a tevéken, az oroszlánok ketrecén, a harci méneken, Attila udvartartásán, az idomított uszkárokon, pedig igazán észrevehetné őket, nem igaz, hogy nem látja, hogy ott vannak. Mama nyomában persze ott oldalgott a szipogó hugi is, és akkor megkérdezte tőlünk mama, mit csináltunk hugival, hogy sír, és mi akkor elmondtuk az egészet, a hunokat, a cirkuszt, a tündéreket, és mama csak mosolygott és azt mondta, van bent a házban frissen sült palacsinta, baracklekvárral, limonádéval, együnk kicsit, aztán majd kijöhetünk újra, de előbb még befúj minket szúnyogriasztóval.
Hát, ezért szeretek a mamánál nyaralni. Végül a hugi is megvigasztalódott.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 23., kedd

A játékboltos tükre

A kicsiny játékbolt egy szűk, kanyargós, belvárosi utcában bújt meg. Keskeny ajtaját, cseppnyi kirakatát agyonnyomta a sok-sok cikornyás, dölyfős bérház, amik elállták a napfényt, ezért aztán ebben az üzletben nappal is égett a lámpa. Kopott polcokon sorakoztak a játékok, az építőkockák, a babák, a labdák. Az egyik sarokban bábparaván is árválkodott, lent, a földön villanyvasút járt körbe-körbe. Fent, a mennyezeten pedig színes papírsárkányok lógtak. Voltak még vidám társasjátékok, ugrókötelek, kisbiciklik, rongybabák, felhúzható autók és hintalovak.
Az öreg játékboltos a pénztárgépnél üldögélt békében, minden háborgatás nélkül, mert nagyon kevesen jártak ide. A nagy játékboltok mind a főutcán álltak. Tágas, napsütötte üzletek voltak ezek, óriási kirakatokkal, kétszintes üzlethelyiségekkel, galériával, telis-tele modern játékokkal. Az eladók fel-alá futkároztak, jöttek-mentek a családok, zenéltek, csörömpöltek a felhúzható játékok.
A belváros peremén, a szűk utcácskában viszont csendben porosodtak a játékok, csak egy-egy zenélődoboz klimpírozott néha, ha a játékboltos megunta a csendet. A bolt állandó vendégei csak a környező házakban élő gyerekek voltak, akik estefelé be-benéztek ide. Vásárolni nem szoktak, mert nem volt pénzük, viszont a játékboltos mindig mesélt nekik valami mókás történetet a játékokról. Ezeket a meséket mindig ő találta ki.
Egyszer egy esős, az átlagosnál is sötétebb napon, belépett az ajtón egy ember. Keménykalapjáról ömlött a víz a kabátjára. Nem sokáig teketóriázott, mindjárt odalépett a pénztárhoz, és a kezében lévő csomagot rátette a pultra, egyenest a játékboltos orra elé.
– Jó napot! – mondta.
– Jobbat – válaszolta a játékboltos és még megkérdezte: – Mivel szolgálhatok?
– Nem vásárolni jöttem ide, hanem eladni valamit.
– Mi lenne az?
A batyu szája megnyílt és előkerült egy díszes keretű, csillogó tükör.
– Ez.
– Odahaza van tükröm, itt a boltban meg nem árulok ilyesmit.
Az idegen most közelebb hajolt a boltoshoz, suttogóra fogta a hangját.
– Ez nem akármilyen tükör ám, jóember! Ha gyerek néz bele, megláthatja azt, hogy fog kinézni felnőttként. Ha felnőtt néz bele, megláthatja magát mint gyerek, kivéve…
– Kivéve?
– Kivéve, ha már kiveszett belőle a gyermek. Akkor csak saját magát látja. Gondoljon bele, uram, milyen kincs lehet ez itt! Százával jönnének a gyerekek, mind látni akarja majd azt, milyen felnőtt lesz belőle.
A játékboltos belenézett a tükörbe, de csak magát látta.
– Ezek szerint belőlem már kiveszett a gyermek? – kérdezte.
– Dehogy, csak kényes portéka ez! Meg kell szoknia az új helyet. Az első holdtölte után működik csak.
A boltos hitte is ezt, meg nem is.
– Mennyi az ára?
Az idegen nem kért érte sokat, így hát megegyeztek. Miután a férfi kilépett az üzletből, a játékboltos felrakta a tükröt egy polcra az üzlet legeldugottabb sarkában. Néha – ha arra járt – megnézte magát benne, de nem látott semmi érdekeset, megigazította ilyenkor a mellényét, a bajuszát és ment tovább.
Teltek-múltak a hetek, amikor is egy kisfiú is megnézte magát benne, kíváncsiságból.
– Apa, anya – kiáltotta – nézzétek csak, milyen szép katona vagyok!
A szülők azonban nem láttak semmit a tükörben, csak saját magukat és a csillogó szemű, távolba néző gyereküket, aki csak mesélt:
– Nézzétek, milyen szép bajuszom van, milyen jól áll nekem az egyenruha, a kard és a sarkantyú!
A szülők továbbra se láttak semmit, ezért aztán lepisszegték gyereküket, hogy ne fantáziáljon már annyit.
Amikor elmentek, a játékboltos is megállt a tükör előtt. A látványtól majdnem hanyatt esett: a tükörben egy kisfiú állt, egy rövidnadrágos, mosolygós, kócos hajú kisfiú, aki már nagyon régen nézett vissza rá.
Ettől a naptól kezdve elterjedt a hír a városban lakó gyerekek közt, hogy a kis játékboltban van egy varázstükör. Ezt főleg a játékbolt mellett lakó gyerekek terjesztették el, hiszen mondani se kell, esténként már semmi más nem érdekelte őket, se mese, se játék, csak a tükör. A szülők csodálkoztak, hogy fiaik, lányaik nem a főutcai, csillogó-villogó boltokba kívánkoznak, hanem abba a kicsi, szürke üzletbe, a girbegurba mellékutcában.
A gyerekek már-már sorban álltak a tükör előtt, egymás szavába vágva lelkesedtek:
– Milyen fess masiniszta vagyok…
– Az semmi, én meg erőművész vagyok…
– Milyen szép színésznő leszek…
A szülők döbbenten álltak, semmit se értettek az egészből, mert ők nem láttak mást a tükörben, amit egyébként is: a gyerekeket és saját magukat. Közülük csak nagy ritkán kiáltott fel valaki meglepetten:
– Hiszen ez én vagyok… gyerekként…
Persze nagyon sokan meg akarták venni a tükröt. A játékboltos válasza mindig ez volt:
– A tükör nem eladó, az dekoráció, kérem.
Vettek mást. Gyorsan elkeltek tehát az építőkockák, a babák, a labdák, az ugrókötelek, a kisbiciklik, a rongybabák, a felhúzható autók, a hintalovak, még a villanyvonatot és a színes papírsárkányokat is megvették.
Ettől kezdve az öreg játékboltosnak sok lett a dolga, egész nap lótott-futott, kiszolgált, csomagolt, a megrendeléseket intézte, este meg a bevételt számolgatta a pénztárgép mögött ülve. A szomszéd gyerekek is elmaradtak, a tükröt már megunták, és ha mégis átjöttek egy-egy meséért, a játékboltost eltemette a munka: bevétel számolása, könyvelés, megrendelések feladása.
Így ment ez hónapokig. Egy este, amikor a boltos végzett mindennel, és kezébe vette a pénzzel teli ládáját – ebben őrizte a bevételt – elindult az üzlet felett található kicsiny kis lakásába. Ekkor véletlenül belepillantott a tükörbe. Mindig egy rövidnadrágos, mosolygós kisfiú nézett vissza rá. Egészen eddig. Mert most nem látott egyebet, mint saját magát: egy gondterhelt, fáradt öregembert, pénzes ládával a kezében.
Másnap reggel nem nyitott ki a bolt. Az ajtón tábla lógott, amin ez állt cirkalmas betűkkel:

„Egyéb elfoglaltság miatt zárva!”


A játékboltos kora reggel villamosra ült, meg sem állt a vasútállomásig, ott felszállt a legelső vonatra, ami egy messzi városba tartott. Csak egyetlen csomagot vitt magával: egy nagyobbacska zsákot, amiben a tükör volt. Remélte, hogy talán még ma megveszik tőle valahol, és estére már újra mesélhet a szomszéd gyerekeknek a kis üzlete legmélyén.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 16., kedd

A kisvasút nagy meséi – (keskenyvágányú Dekameron)

Amikor ráborul az este a Mecsekre, minden kiránduló hazamegy, az erdei padokon nem ül senki, elnémulnak a turistautak, csak az állatkertből hallatszik néha morgás, nyerítés, visítás. A kisvasút is pihenni tér, a mozdony és a három kocsi – a piros, a kék, a sárga  – magányosan álldogál a Dömör-kapu állomás ütközőbakjánál. Amikor nincs ember a közelükben, beszélgetni kezdenek, történeteket mondanak egymásnak, amíg el nem alszanak.

A Mozdony meséje:
Tudjátok, mikor láttam először a mozdonyvezetőnket? Hatéves volt, amikor az apja – az előző mozdonyvezetőnk – elhozta őt egy napra. Beültette maga mellé a vezetőfülkébe és fel-alá furikáztunk egész nap. Nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Pöccre ment neki.
Ma ő hozta el a fiát egy napra, beültette maga mellé a vezetőfülkébe, és így jöttünk-mentünk fel-le. A fiú nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Neki már nem ment pöccre, de ez a motorom hibája: hiába, én sem vagyok már mai gyerek.

A Piros Kocsi meséje:
Utazott rajtam ma egy kislány az apukájával, akinek a fülén állandóan ott volt a telefon, ilyesmiket mondott a készülékbe:
– Nem jött meg a szállítmány?! De írtam neki direkt egy mailt. Pénteken délben… igen, ma szombat van… Már ott kell lennie rég… Hollandiából jön… Igen… Két nap átfutás… Most nem vagyok bent. A Mecseken kirándulok a lányommal…
A lány csak ült az apja mellett, nézte az erdőt, és meglátott egy őzet.
– Apa, apa egy őz! – kiáltotta lelkesen.
De az apja lepisszegte:
– Bogika, egy kicsit legyél csendben. Telefonálok. Csak egy perc. Á, semmi… csak a gyerek… Nézd meg az e-mailek közt! Ott kell lennie a megrendelésnek…
A lány tovább ücsörgött az apja mellett. A fák közt ki lehetett látni a turistaútra, ahol egy bohóc ült a padon, lufikat hajtogatott az arra járó gyerekeknek. A kislány megrángatta az apja ingujját:
– Apa, apa, nézd: egy bohóc!
– Bogika, kicsikét… néhány perc. Figyelj, Zoli, ott kell hogy legyen… Én elküldtem…
Ekkor látta a lány, hogy nem tud beszélni az apjával, és ezért egy füzetet vett elő a zsebéből meg egy tollat. Írni kezdett. Ezt írta:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, abban élt egy őz, aki nagyon szomorú volt, ahogy sétálgatott az erdei csapásokon, egyszer csak találkozott egy bohóccal…”
Eddig írta meg a mesét, aztán le kellett szállniuk. Hosszan néztem utána, ahogy ballag a vidámpark irányába a telefonáló apja mellett.

A Kék Kocsi meséje:
Én egy fiúról mesélek, aki egy szót se szólt egész úton. Anyukájával utazott, Dömör-kapu felé. Egymás mellett ültek leghátul, az anyuka beszélt, a fiú csak mereven nézte az erdő fáit.
– Tudom, Balázs, ez nehéz így… Nekem is hiányzik apád, de te is láthattad, hogy milyen sokat veszekedtünk, ugye?
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Hidd, el Balázskám, így lesz a legjobb… majd idővel… Meglásd, milyen vidáman fogunk élni majd…
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Ha nagyon hiányzik apád, majd találkozhattok… nem halt meg… Itt él ő is a városban…
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– De tudod, hogy nem leszünk egyedül. András… ööö… bácsi… nagyon jó fej. Meg fogod szeretni.
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– Szerintem, jót fogunk ma kirándulni hármasban… Nézd csak, mindjárt leszállunk. Ott vár minket András bácsi… Figyeled, már integet… Első közös kirándulásunk Andrással… ööö… András bácsival! Tök jó lesz… Integess!
Ekkor megérkeztünk és leszálltak, anélkül, hogy a fiú egy szót is szólt volna egész úton.

A Sárga Kocsi meséje:
Emlékeztek arra a hosszú-hosszú évekkel ezelőtti esetre, amikor egy fiúnak kiesett a vidámparkban nyert plüssfigurája? Emlékeztek, hogy a fiú fogta magát, kinyitotta az ajtómat, és egyszerűen kiugrott a játéka után? Volt nagy balhé! Megálltunk, a szülők szidták a fiút, a mozdonyvezető a szülőket, rostokoltunk legalább öt percet. A fiú végül is egy karcolás nélkül megúszta a kalandot, sőt a végén még a plüssjátékát is megtalálta. De nem meséltem még el, mi is történt valójában.
Azon az úton egy baráti társaságot vittem, ami két-három családból állt, szülők, nagyszülők, gyerekek. Vidámam utaztak, sokat nevettek, közöttük ott volt a fiú és egy lány. Valójában az történt, hogy a lányé volt a plüssjáték. Ők ketten egy sarokban félrehúzódva beszélgettek, nevetgéltek. Egy nagyobb kacagásnál esett ki a lány kezéből a játék. A többit tudjátok: a fiú szó nélkül, azonnal ugrott ki az avarba.
Ma újra láttam a fiút és a lányt. Két gyerek is volt velük. Odaültek a sarokba, ahol régen ültek. A gyerekeik nem győztek betelni a látnivalókkal, nagyon élvezték az utat. A lány és a fiú pedig kézen fogva ültek a régi helyükön és beszélgettek:
– Emlékszel? – kérdezte a fiú.
– Emlékszem – mondta a lány. – Erre ne emlékeznék?!
– Majdnem összezúztam magam miattad.
– Akkor szerettem beléd.
Nevettek. A gyerekek meg rohangásztak fel-alá, ki-kihajoltak az ablakon. A fiú oda is kiáltott nekik:
– Nyugi, srácok, csak óvatosan! Ha kidobtok valamit, én nem ugrok utána!
A lány odabújt a fiúhoz és csak ennyit mondott mosolyogva:
– Dehogynem.
           
Így mesélgetnek egymásnak a mozdony és a kocsik, hosszan-hosszan. Az erdő fái közt átsüt a holdfény, beezüstözi a kocsik tetejét, felettük, a hegycsúcson, némán őrködik vörös fényeivel – mint valami óriás – a tévétorony.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 14., vasárnap

Levél a Jó Királyfinak

Kedves hogyishívnak… Na, igen már itt a levelem elején elakadok a megszólítással, így aztán engedd meg, hogy úgy hívjalak, ahogy mindenki ismer: Jó Királyfi!
Ezért is ragadtam tollat. Tehát, az én nevem Sanyi. Hát téged hogy hívnak? Bocsáss meg, talán felrúgtam néhány protokolláris szabályt, kérdezhettem volna másképp, szebben, az udvari nyelv sűrű ága-bogába rejtve, hosszú, összetett mondatokkal, de azt hiszem, mi már olyan régen ismerjük egymást, hogy talán elnézed nekem a rövid, minden cifraságtól megfosztott kérdést: téged hogy hívnak?
Mert, kérlek, most belegondoltam, alaposan visszaemlékeztem a mesétekre, sőt a Wikipédiát is megnéztem, nektek ott a várban nincs nevetek, kivéve Süsüt és Torzonborz királyt. Nekem ez nagyon fura. Biztos vagyok benne, hogy van nevetek azon kívül, hogy Kiskirályfi, Királylány, Szénégető satöbbi. Logikus, hogy a fenséges apósodat, az Öreg Királyt, gyerekkorában nem Öreg Királynak hívták. A drága fiad, ha majd nagy lesz, és elfoglal még három királyságot (miért ne?!), majd császárrá koronáztatja magát, akkor már nem Kiskirályfi lesz, ugye? Vagy itt a Dada, aki most még Dada, de ha netalántán kirúgjátok, akkor mi lesz a neve? Exdada? Megkeseredett Banya?! Már bocs!
És ne haragudj, de ha este ágyba külditek végre a Kiskirályfit, és egyedül maradtok a Bús Királylánnyal (aki időközben alaposan megvidult), nem hiszem el, hogy ő csak Jó Királyfinak szólít téged.
Egyszerűen hiányoznak nálatok a nevek. Gyerekkorom óta ismerlek titeket, kívülről fújom az énekeket, olyan otthonosan mozgok nálatok a várban, mint a kertünkben, még azt is tudom, hány ablak néz a királyi udvarra, hol lakik a pék, a csizmadia, hány pikkelye van a szökőkút halának.
Néven akarlak titeket szólítani! Az apósodat hogy hívják? És a Kancellárt hogy szólítják otthon? A sárkányfűárust? Na, és a hadvezért, a di-di-dicső ma-ma-marsalt? (A zsoldosokat nem kérdem, mert náluk úgy sem számít a név.) Milyen nevek vannak nálatok? Béla? János? Marci? Rozmaring? Burkus? Müszi? Jokey?! Mágenheim?!
Szóval, Jó Királyfi, neveket kérek! Szép sorban. Mindenkiét. Ha kell, kérdezd meg az Írnokot – neki sincs neve.
Előre is köszönöm: Sanyi


Utóirat: Időközben meseíró lettem, ha kell, adok nektek neveket, de ezt ne akarjátok. Úgy hiszem, nagyon rosszul járnátok!

(Smelka Sándor)