2016. augusztus 23., kedd

A játékboltos tükre

A kicsiny játékbolt egy szűk, kanyargós, belvárosi utcában bújt meg. Keskeny ajtaját, cseppnyi kirakatát agyonnyomta a sok-sok cikornyás, dölyfős bérház, amik elállták a napfényt, ezért aztán ebben az üzletben nappal is égett a lámpa. Kopott polcokon sorakoztak a játékok, az építőkockák, a babák, a labdák. Az egyik sarokban bábparaván is árválkodott, lent, a földön villanyvasút járt körbe-körbe. Fent, a mennyezeten pedig színes papírsárkányok lógtak. Voltak még vidám társasjátékok, ugrókötelek, kisbiciklik, rongybabák, felhúzható autók és hintalovak.
Az öreg játékboltos a pénztárgépnél üldögélt békében, minden háborgatás nélkül, mert nagyon kevesen jártak ide. A nagy játékboltok mind a főutcán álltak. Tágas, napsütötte üzletek voltak ezek, óriási kirakatokkal, kétszintes üzlethelyiségekkel, galériával, telis-tele modern játékokkal. Az eladók fel-alá futkároztak, jöttek-mentek a családok, zenéltek, csörömpöltek a felhúzható játékok.
A belváros peremén, a szűk utcácskában viszont csendben porosodtak a játékok, csak egy-egy zenélődoboz klimpírozott néha, ha a játékboltos megunta a csendet. A bolt állandó vendégei csak a környező házakban élő gyerekek voltak, akik estefelé be-benéztek ide. Vásárolni nem szoktak, mert nem volt pénzük, viszont a játékboltos mindig mesélt nekik valami mókás történetet a játékokról. Ezeket a meséket mindig ő találta ki.
Egyszer egy esős, az átlagosnál is sötétebb napon, belépett az ajtón egy ember. Keménykalapjáról ömlött a víz a kabátjára. Nem sokáig teketóriázott, mindjárt odalépett a pénztárhoz, és a kezében lévő csomagot rátette a pultra, egyenest a játékboltos orra elé.
– Jó napot! – mondta.
– Jobbat – válaszolta a játékboltos és még megkérdezte: – Mivel szolgálhatok?
– Nem vásárolni jöttem ide, hanem eladni valamit.
– Mi lenne az?
A batyu szája megnyílt és előkerült egy díszes keretű, csillogó tükör.
– Ez.
– Odahaza van tükröm, itt a boltban meg nem árulok ilyesmit.
Az idegen most közelebb hajolt a boltoshoz, suttogóra fogta a hangját.
– Ez nem akármilyen tükör ám, jóember! Ha gyerek néz bele, megláthatja azt, hogy fog kinézni felnőttként. Ha felnőtt néz bele, megláthatja magát mint gyerek, kivéve…
– Kivéve?
– Kivéve, ha már kiveszett belőle a gyermek. Akkor csak saját magát látja. Gondoljon bele, uram, milyen kincs lehet ez itt! Százával jönnének a gyerekek, mind látni akarja majd azt, milyen felnőtt lesz belőle.
A játékboltos belenézett a tükörbe, de csak magát látta.
– Ezek szerint belőlem már kiveszett a gyermek? – kérdezte.
– Dehogy, csak kényes portéka ez! Meg kell szoknia az új helyet. Az első holdtölte után működik csak.
A boltos hitte is ezt, meg nem is.
– Mennyi az ára?
Az idegen nem kért érte sokat, így hát megegyeztek. Miután a férfi kilépett az üzletből, a játékboltos felrakta a tükröt egy polcra az üzlet legeldugottabb sarkában. Néha – ha arra járt – megnézte magát benne, de nem látott semmi érdekeset, megigazította ilyenkor a mellényét, a bajuszát és ment tovább.
Teltek-múltak a hetek, amikor is egy kisfiú is megnézte magát benne, kíváncsiságból.
– Apa, anya – kiáltotta – nézzétek csak, milyen szép katona vagyok!
A szülők azonban nem láttak semmit a tükörben, csak saját magukat és a csillogó szemű, távolba néző gyereküket, aki csak mesélt:
– Nézzétek, milyen szép bajuszom van, milyen jól áll nekem az egyenruha, a kard és a sarkantyú!
A szülők továbbra se láttak semmit, ezért aztán lepisszegték gyereküket, hogy ne fantáziáljon már annyit.
Amikor elmentek, a játékboltos is megállt a tükör előtt. A látványtól majdnem hanyatt esett: a tükörben egy kisfiú állt, egy rövidnadrágos, mosolygós, kócos hajú kisfiú, aki már nagyon régen nézett vissza rá.
Ettől a naptól kezdve elterjedt a hír a városban lakó gyerekek közt, hogy a kis játékboltban van egy varázstükör. Ezt főleg a játékbolt mellett lakó gyerekek terjesztették el, hiszen mondani se kell, esténként már semmi más nem érdekelte őket, se mese, se játék, csak a tükör. A szülők csodálkoztak, hogy fiaik, lányaik nem a főutcai, csillogó-villogó boltokba kívánkoznak, hanem abba a kicsi, szürke üzletbe, a girbegurba mellékutcában.
A gyerekek már-már sorban álltak a tükör előtt, egymás szavába vágva lelkesedtek:
– Milyen fess masiniszta vagyok…
– Az semmi, én meg erőművész vagyok…
– Milyen szép színésznő leszek…
A szülők döbbenten álltak, semmit se értettek az egészből, mert ők nem láttak mást a tükörben, amit egyébként is: a gyerekeket és saját magukat. Közülük csak nagy ritkán kiáltott fel valaki meglepetten:
– Hiszen ez én vagyok… gyerekként…
Persze nagyon sokan meg akarták venni a tükröt. A játékboltos válasza mindig ez volt:
– A tükör nem eladó, az dekoráció, kérem.
Vettek mást. Gyorsan elkeltek tehát az építőkockák, a babák, a labdák, az ugrókötelek, a kisbiciklik, a rongybabák, a felhúzható autók, a hintalovak, még a villanyvonatot és a színes papírsárkányokat is megvették.
Ettől kezdve az öreg játékboltosnak sok lett a dolga, egész nap lótott-futott, kiszolgált, csomagolt, a megrendeléseket intézte, este meg a bevételt számolgatta a pénztárgép mögött ülve. A szomszéd gyerekek is elmaradtak, a tükröt már megunták, és ha mégis átjöttek egy-egy meséért, a játékboltost eltemette a munka: bevétel számolása, könyvelés, megrendelések feladása.
Így ment ez hónapokig. Egy este, amikor a boltos végzett mindennel, és kezébe vette a pénzzel teli ládáját – ebben őrizte a bevételt – elindult az üzlet felett található kicsiny kis lakásába. Ekkor véletlenül belepillantott a tükörbe. Mindig egy rövidnadrágos, mosolygós kisfiú nézett vissza rá. Egészen eddig. Mert most nem látott egyebet, mint saját magát: egy gondterhelt, fáradt öregembert, pénzes ládával a kezében.
Másnap reggel nem nyitott ki a bolt. Az ajtón tábla lógott, amin ez állt cirkalmas betűkkel:

„Egyéb elfoglaltság miatt zárva!”


A játékboltos kora reggel villamosra ült, meg sem állt a vasútállomásig, ott felszállt a legelső vonatra, ami egy messzi városba tartott. Csak egyetlen csomagot vitt magával: egy nagyobbacska zsákot, amiben a tükör volt. Remélte, hogy talán még ma megveszik tőle valahol, és estére már újra mesélhet a szomszéd gyerekeknek a kis üzlete legmélyén.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 16., kedd

A kisvasút nagy meséi – (keskenyvágányú Dekameron)

Amikor ráborul az este a Mecsekre, minden kiránduló hazamegy, az erdei padokon nem ül senki, elnémulnak a turistautak, csak az állatkertből hallatszik néha morgás, nyerítés, visítás. A kisvasút is pihenni tér, a mozdony és a három kocsi – a piros, a kék, a sárga  – magányosan álldogál a Dömör-kapu állomás ütközőbakjánál. Amikor nincs ember a közelükben, beszélgetni kezdenek, történeteket mondanak egymásnak, amíg el nem alszanak.

A Mozdony meséje:
Tudjátok, mikor láttam először a mozdonyvezetőnket? Hatéves volt, amikor az apja – az előző mozdonyvezetőnk – elhozta őt egy napra. Beültette maga mellé a vezetőfülkébe és fel-alá furikáztunk egész nap. Nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Pöccre ment neki.
Ma ő hozta el a fiát egy napra, beültette maga mellé a vezetőfülkébe, és így jöttünk-mentünk fel-le. A fiú nagyon élvezte a vonatozást, ő kürtölhetett, sőt a nap végén be is indíthatta a motoromat. Neki már nem ment pöccre, de ez a motorom hibája: hiába, én sem vagyok már mai gyerek.

A Piros Kocsi meséje:
Utazott rajtam ma egy kislány az apukájával, akinek a fülén állandóan ott volt a telefon, ilyesmiket mondott a készülékbe:
– Nem jött meg a szállítmány?! De írtam neki direkt egy mailt. Pénteken délben… igen, ma szombat van… Már ott kell lennie rég… Hollandiából jön… Igen… Két nap átfutás… Most nem vagyok bent. A Mecseken kirándulok a lányommal…
A lány csak ült az apja mellett, nézte az erdőt, és meglátott egy őzet.
– Apa, apa egy őz! – kiáltotta lelkesen.
De az apja lepisszegte:
– Bogika, egy kicsit legyél csendben. Telefonálok. Csak egy perc. Á, semmi… csak a gyerek… Nézd meg az e-mailek közt! Ott kell lennie a megrendelésnek…
A lány tovább ücsörgött az apja mellett. A fák közt ki lehetett látni a turistaútra, ahol egy bohóc ült a padon, lufikat hajtogatott az arra járó gyerekeknek. A kislány megrángatta az apja ingujját:
– Apa, apa, nézd: egy bohóc!
– Bogika, kicsikét… néhány perc. Figyelj, Zoli, ott kell hogy legyen… Én elküldtem…
Ekkor látta a lány, hogy nem tud beszélni az apjával, és ezért egy füzetet vett elő a zsebéből meg egy tollat. Írni kezdett. Ezt írta:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, abban élt egy őz, aki nagyon szomorú volt, ahogy sétálgatott az erdei csapásokon, egyszer csak találkozott egy bohóccal…”
Eddig írta meg a mesét, aztán le kellett szállniuk. Hosszan néztem utána, ahogy ballag a vidámpark irányába a telefonáló apja mellett.

A Kék Kocsi meséje:
Én egy fiúról mesélek, aki egy szót se szólt egész úton. Anyukájával utazott, Dömör-kapu felé. Egymás mellett ültek leghátul, az anyuka beszélt, a fiú csak mereven nézte az erdő fáit.
– Tudom, Balázs, ez nehéz így… Nekem is hiányzik apád, de te is láthattad, hogy milyen sokat veszekedtünk, ugye?
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Hidd, el Balázskám, így lesz a legjobb… majd idővel… Meglásd, milyen vidáman fogunk élni majd…
A fiú nem szólt semmit, nézte az erdőt.
– Ha nagyon hiányzik apád, majd találkozhattok… nem halt meg… Itt él ő is a városban…
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– De tudod, hogy nem leszünk egyedül. András… ööö… bácsi… nagyon jó fej. Meg fogod szeretni.
A fiú nem szólt semmit, csak nézte az erdőt.
– Szerintem, jót fogunk ma kirándulni hármasban… Nézd csak, mindjárt leszállunk. Ott vár minket András bácsi… Figyeled, már integet… Első közös kirándulásunk Andrással… ööö… András bácsival! Tök jó lesz… Integess!
Ekkor megérkeztünk és leszálltak, anélkül, hogy a fiú egy szót is szólt volna egész úton.

A Sárga Kocsi meséje:
Emlékeztek arra a hosszú-hosszú évekkel ezelőtti esetre, amikor egy fiúnak kiesett a vidámparkban nyert plüssfigurája? Emlékeztek, hogy a fiú fogta magát, kinyitotta az ajtómat, és egyszerűen kiugrott a játéka után? Volt nagy balhé! Megálltunk, a szülők szidták a fiút, a mozdonyvezető a szülőket, rostokoltunk legalább öt percet. A fiú végül is egy karcolás nélkül megúszta a kalandot, sőt a végén még a plüssjátékát is megtalálta. De nem meséltem még el, mi is történt valójában.
Azon az úton egy baráti társaságot vittem, ami két-három családból állt, szülők, nagyszülők, gyerekek. Vidámam utaztak, sokat nevettek, közöttük ott volt a fiú és egy lány. Valójában az történt, hogy a lányé volt a plüssjáték. Ők ketten egy sarokban félrehúzódva beszélgettek, nevetgéltek. Egy nagyobb kacagásnál esett ki a lány kezéből a játék. A többit tudjátok: a fiú szó nélkül, azonnal ugrott ki az avarba.
Ma újra láttam a fiút és a lányt. Két gyerek is volt velük. Odaültek a sarokba, ahol régen ültek. A gyerekeik nem győztek betelni a látnivalókkal, nagyon élvezték az utat. A lány és a fiú pedig kézen fogva ültek a régi helyükön és beszélgettek:
– Emlékszel? – kérdezte a fiú.
– Emlékszem – mondta a lány. – Erre ne emlékeznék?!
– Majdnem összezúztam magam miattad.
– Akkor szerettem beléd.
Nevettek. A gyerekek meg rohangásztak fel-alá, ki-kihajoltak az ablakon. A fiú oda is kiáltott nekik:
– Nyugi, srácok, csak óvatosan! Ha kidobtok valamit, én nem ugrok utána!
A lány odabújt a fiúhoz és csak ennyit mondott mosolyogva:
– Dehogynem.
           
Így mesélgetnek egymásnak a mozdony és a kocsik, hosszan-hosszan. Az erdő fái közt átsüt a holdfény, beezüstözi a kocsik tetejét, felettük, a hegycsúcson, némán őrködik vörös fényeivel – mint valami óriás – a tévétorony.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 14., vasárnap

Levél a Jó Királyfinak

Kedves hogyishívnak… Na, igen már itt a levelem elején elakadok a megszólítással, így aztán engedd meg, hogy úgy hívjalak, ahogy mindenki ismer: Jó Királyfi!
Ezért is ragadtam tollat. Tehát, az én nevem Sanyi. Hát téged hogy hívnak? Bocsáss meg, talán felrúgtam néhány protokolláris szabályt, kérdezhettem volna másképp, szebben, az udvari nyelv sűrű ága-bogába rejtve, hosszú, összetett mondatokkal, de azt hiszem, mi már olyan régen ismerjük egymást, hogy talán elnézed nekem a rövid, minden cifraságtól megfosztott kérdést: téged hogy hívnak?
Mert, kérlek, most belegondoltam, alaposan visszaemlékeztem a mesétekre, sőt a Wikipédiát is megnéztem, nektek ott a várban nincs nevetek, kivéve Süsüt és Torzonborz királyt. Nekem ez nagyon fura. Biztos vagyok benne, hogy van nevetek azon kívül, hogy Kiskirályfi, Királylány, Szénégető satöbbi. Logikus, hogy a fenséges apósodat, az Öreg Királyt, gyerekkorában nem Öreg Királynak hívták. A drága fiad, ha majd nagy lesz, és elfoglal még három királyságot (miért ne?!), majd császárrá koronáztatja magát, akkor már nem Kiskirályfi lesz, ugye? Vagy itt a Dada, aki most még Dada, de ha netalántán kirúgjátok, akkor mi lesz a neve? Exdada? Megkeseredett Banya?! Már bocs!
És ne haragudj, de ha este ágyba külditek végre a Kiskirályfit, és egyedül maradtok a Bús Királylánnyal (aki időközben alaposan megvidult), nem hiszem el, hogy ő csak Jó Királyfinak szólít téged.
Egyszerűen hiányoznak nálatok a nevek. Gyerekkorom óta ismerlek titeket, kívülről fújom az énekeket, olyan otthonosan mozgok nálatok a várban, mint a kertünkben, még azt is tudom, hány ablak néz a királyi udvarra, hol lakik a pék, a csizmadia, hány pikkelye van a szökőkút halának.
Néven akarlak titeket szólítani! Az apósodat hogy hívják? És a Kancellárt hogy szólítják otthon? A sárkányfűárust? Na, és a hadvezért, a di-di-dicső ma-ma-marsalt? (A zsoldosokat nem kérdem, mert náluk úgy sem számít a név.) Milyen nevek vannak nálatok? Béla? János? Marci? Rozmaring? Burkus? Müszi? Jokey?! Mágenheim?!
Szóval, Jó Királyfi, neveket kérek! Szép sorban. Mindenkiét. Ha kell, kérdezd meg az Írnokot – neki sincs neve.
Előre is köszönöm: Sanyi


Utóirat: Időközben meseíró lettem, ha kell, adok nektek neveket, de ezt ne akarjátok. Úgy hiszem, nagyon rosszul járnátok!

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 11., csütörtök

A fura csillag

A királylány az év olyan napján született, amikor a legtöbb hullócsillagot látni. Ezért aztán a héthatárra szóló születésnapi ünnepségei rendre úgy végződnek, hogy az ünnepi sereg kivonul a királyi rétre, hogy elfeküdjön a hatalmas fűben. A királylány – mint ünnepelt – ott fekszik a rét közepén egy pihe-puha királyi pokrócon, körülötte heverészik a király, a királyné, az udvarmester, a nagyurak és mindenki, aki él, mozog a városban. Nézik a csillagos eget, és várják a hullócsillagokat, amik tucatjával jönnek, az egyik innen, a másik onnan. Az egész rét kurjongat, ha látnak egyet, és persze nem felejtenek el kívánni is valamit. Az a szokás, hogy amikor a legnagyobb csillag hull le, akkor a királylány kíván. Eddig csak apróságokra vágyott: új tükörre, még három babára, fésűre, de ebben az évben ezt mondta:
– Bárcsak repülhetnék én is, lebeghetnék fent az égen a csillagok közt.
Volt ám nagy ámulás, amikor meghallották ezt az emberek, egészen felbolydult a rét! Milyen kívánság ez?! Ki tudna repkedni fent a csillagos égen?!
A király a lekonyuló bajsza alatt ezt morogta a feleségének:
– Kívánhatott volna egy pónit is…
Majdnem egy év telt el, az emberek már el is felejtették a különös kívánságot, lassan újra itt volt a királylány születésnapja, ez a réten heverős, csillagokat bámulós különös bál, amikor is a királyi csillagászok igencsak hajba kaptak valamin.
Ezek a tudósok a palota egyik magas tornyában dolgoztak, ahol nem zavarták őket a kastély és a városi utcák fényei. Így zavartalanul tudták tanulmányozni a csillagos eget a távcsöveik segítségével. A legfőbb elfoglaltságuk az volt, hogy megszámolják a hullócsillagokat, megfigyeljék, melyik milyen irányból hull, milyen hosszú a csóvája, hova esik. A megfigyeléseikről gondos feljegyzéseket készítettek, hogy legyen mit tanulmányozniuk a későbbi csillagászoknak.
Történt, hogy az egyik éjjel furcsa csillagot fedeztek fel a keleti horizonton. Nem állócsillag volt, mert mozgott, nem is hullócsillag, mert a földről szállt fel az ég felé. Egy kicsit lebegett a magasban, majd újra süllyedni kezdett oda, honnan kiemelkedett, és eltűnt egy domb mögött.
A csillagászok nagyon zavarba jöttek ettől, nem láttak ilyen csillagot még ezelőtt. Esténkén mindenki fent tömörült a toronyban, és figyelték, ahogy a csillag felbukkan egy domb mögött, egyre magasabbra emelkedik, és az égbolt tetején megáll.
– Ez valami hullócsillag lehet – vélte az egyik csillagász.
– Felfelé nem hull egy csillag – mondta erre egy másik.
– Az én véleményem szerint ez egy speciális hullócsillag: fel-lehulló csillag.
– Ilyen csillag nincs is!
– Dehogy nincs. Mostantól van. Én fedeztem fel. Indítványozom, hogy nevezzük el rólam.
Na, erre aztán nagy lárma támadt! Mindenki mondta a magáét:
– Ez nem csillag, mert a csillagok nem mozognak! – mondta az egyik tudós. – Ez valamiféle üstökös lehet.
– Nem lehet üstökös – mondták erre többen – mert az üstökösnek van csóvája, ennek meg nincs.
– Akkor bolygó – kiabálta valaki –azok mozognak!
– Bolygónak kicsi!
– Ez egy törpebolygó!
– Olyan nincs!
– Mostantól van. Én fedeztem fel. Nevezzük el rólam.
Erre megint hangos veszekedés kerekedett a toronyban. Ez addig tartott, amíg a titokzatos fény el nem indult lefelé, és el nem tűnt a domb mögött.
A királyi csillagászok tanácstalanul bámultak bele a szép nyári éjszakába. Csak a tücskök ciripeltek.
– Lehet, hogy csak egy szentjánosbogár-raj volt – vetette fel valaki.
– Hát te meg mi vagy? Csillagász vagy bogarász?! – kérdezték tőle felháborodottan a többiek. – Nyilvánvaló, hogy csillag, nem bogár, szégyelld magad!!
Másnap éjjel kezdődött előröl az egész. Minden csillagász, aki mozgott a palotában, fent tömörült a tornyukban, némelyeknek már csak a mellvéden jutott hely, onnan lógatták a lábukat a mélybe. Amikor a fény kibújt a domb mögül, a sok tudós egymást lökte el a távcsövek mögül, hogy alaposan megnézzék a furcsa égitestet. Lármáztak, vitáztak, csak úgy zengtek tőlük a királyi palota falai, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy szólni kellene a legöregebb, legtapasztaltabb csillagásznak, aki a palotában él. Ez az öreg csillagász már rég nem dolgozott. Egész nap nem csinált egyebet, csak ült a szobácskájában, a torony tövében és írt. Leírta az életét és azokat a csillagokat, amiket látott, továbbá összeszámolta azt is, hogy hány hullócsillagot figyelt meg már életében, és azok milyenek voltak, hova hulltak, mikor.
Nahát, ez ráér, gondolták az aktív csillagászok, és már futottak is az öregért. Kiszedték az ágyából, és úgy azonmód, hálóköntösöstül, sipkástul vitték is fel a torony lépcsőjén, hogy megmutassák neki a furcsa csillagot. Az öreg csillagász már nagyon nehezen lépcsőzött, ki tudja, mikor volt fent utoljára a toronyban. Útközben próbált szóhoz jutni, de nem kapott levegőt, csak fent tudta nagy nehezen kinyögni, hogy a szemei már nem olyan jók, csak a papírt látja már, azt is szemüvegben. A palota csúcsán nyikorgó szélkakast sem látja, nem hogy a csillagokat.
Erre a többi csillagász egyszerre kezdett el beszélni neki: elmesélték a jelenséget és persze azt is, hogy ki mit gondol róla. Ekkor azt mondta az öreg, hogy ebből nem ért semmit, mert nagyot hall. Erre a többi csillagász újra elmesélte neki, mit láttak, immár egy fokkal hangosabban. Mindenki a saját elmélete mellett kardoskodott: üstökös, kisbolygó, össze-visszahulló csillag. Amikor mindent kifejtettek, várakozón néztek az öreg csillagászra. Ő egy darabig tűnődött, majd így szólt:
– Nos, hosszú kutatói munkám során sok-sok esettel találkoztam, ezeknek a tanulságai és az elmondásaitok alapján bátran kijelenthetem, hogy fogalmam nincs, mi ez!
Na, erre aztán tüstént visszavitték az öreg csillagászt az ágyába.
Másnap éjjel újra vitáztak, de úgy ám, hogy már egymás szakállát tépdesték ki. A lármára még maga a király is felébredt.
– Mi ez a zaj?! – kérdezte az udvarmestert.
– A csillagászok tudományos vitát tartanak fent a toronyban, fenség. Láttak egy csillagot, amilyet még nem láttak. Ez a földről emelkedik fel az égbe.
A király nagyot ásított.
– A földről?! Az égre?! Szerintem álmodtak. Mondd meg nekik, hogy hallgassanak már el – mondta a király, majd visszafeküdt aludni, közben azon mérgelődött, hogy ebben a kastélyban mindig van valami lárma, veszekedés, hangzavar.
– Hol jön már az a békés, boldog uralkodás, a boldogan élés, míg meg nem halunk?! – dohogott magában.
Ezután szép lassan elterjedt az egész palotában a hír, hogy egy titokzatos csillag jelent meg az égen. Esténként mindenki azt nézte a lovász fiútól a királylányig. Már a palota népe is találgatta, mi lehet ez. Némelyek azt mondták, valamit jelenthet, valaminek az eljövetelét hirdeti, de voltak néhányan, akik érthetetlen makacssággal csak azt hajtogatták, hogy ez bizony szentjánosbogár-raj lesz. Ezeket az embereket mindig lehurrogták.
Ekkor jött el a királylány születésnapja, a nagy-nagy parti és a hullócsillagokat nézegetős fura bál. Persze mindenki az új csillagot figyelte, már csak azért is, mert ma nem állt meg ott, ahol szokott, hanem emelkedett tovább, egyre magasabbra. Az emberek szájtátva figyelték, ahogy a csillag megállt a rét felett. Ott lebegett felettük, pont a királylány feje felett.
Feszült csend lett erre, csak itt-ott suttogott valaki: Égi jel… Csillag… Szentjánosbogár… Csitt!!
Sok-sok csillag hullt le az égről, amikor a felettük lebegő fény egyre halványabb lett, és – micsoda?! – ereszkedni kezdett. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi lesz ebből, a csillagászok egymás szakállát is elfelejtették tépdesni.
Végül az éj sötétjéből kibontakozott egy kosár, amiben egy nyurga legény ült, a legény kezében sok-sok kialudt fáklya, felette pedig lepedőkből varrt hatalmas ernyő lebegett. És ez az egész jelenség gyengéden és simán leszállt a gyepre, épp a királylány lábai elé. A lepedőernyő belepte a legényt kosarastul, fáklyástul. Néhány pillanat múlva mégiscsak előkerült a lepedők alól, és megállt a rét közepén.
– Jó estét mindenkinek! – mondta az elképedt embereknek.
– Te meg ki vagy és honnan jössz? – kérdezte tőle a király.
A legény mesélni kezdett:
– Kovácsinas vagyok. Egy messzi faluból jövök. Nem szerettem a kovácsmesterséget, jobban szerettem volna repülni, mint a madarak, fent az égen. Sokszor elábrándoztam a tűz felett vagy az üllőt kalapálva, így néha megesett, hogy a mesterem megégett vagy rávágtam az ujjára párszor. Ennek nem örült annyira, ilyenkor kiabált, néha meg is húzta a fülemet, és miután egyszer a bajusza is leégett neki, attól fogva igen rosszul bánt velem, állandóan szidott, még akkor is, amikor kivételesen jól csináltam valamit. Esténként azon gondolkodtam, hogyan tudnék elrepülni innen. Észrevettem, hogy a meleg levegő felfelé száll, aztán kitaláltam, hogy lepedőkből összevarrhatnék egy hatalmas ernyőt, arra ráköthetnék egy kosarat, hogy legyen hova ülnöm, aztán fáklyákkal meleg levegőt csinálnék, ami belekapaszkodna a felettem kifüggesztett lepedőkbe. Így felemelkedhetnék. Másnap ki is próbáltam. Persze fogtam előtte egy kötelet, aminek az egyik végét a kosárhoz kötöttem, a másikat egy ülőhöz. Ha esetleg nagyon magasra repülnék, visszahúzhassam magam a földre.
– És sikerült a repülés? – kérdezte a csillogó szemű királylány.
– Naná, már az első alkalommal felrepültem olyan magasra, mint a fák teteje. Aztán visszahúztam magam. Másnap pedig olyan magasabbra szálltam, mint a közeli dombtető. Ezután minden este egyre magasabbra repültem. Szerencsére a mesterem nem látott meg. Odafent pedig béke volt és csend. Nem volt kiabálás, kalapálás, csak a csillagok és én. Egészen ma éjjelig nem is volt semmi gond a repüléssel. De ma este valamiért nem tudott aludni a mesterem, és kijött az udvarra sétálni. Persze meglátott, ahogy lebegek a feje felett. Erre nagyon felbőszült, kiabált, hogy jöjjek le, majd ellátja a bajomat. Én csak ráztam a fejem. Ekkor a kovácsmester annyira mérges lett, hogy hozott egy baltát és elvágta a kötelem. Akkor repülj világgá, kiáltotta utánam. És vissza se gyere! Látszott rajta, hogy nem sajnál. Csak a felesége volt bánatos, ő sírt-rít az ajtóban, mert nem csak én repültem el tőlük végleg, hanem az összes lepedője és a kosara. Hát, így jutottam ide. Most új életet kezdek. És ti mit csináltok itt?
– A királylány születésnapját ünnepeljük – válaszolt az udvarmester.
– Bocsánat, én nem hoztam semmi ajándékot.
– Elvihetnél repülni – mondta erre a királylány.
– Nincs akadálya, két személyt is elbír, ha kapok egy kis tüzet.
Kapott. És ezen az éjszakán teljesült a királylány kívánsága: fent lebegett a csillagok közt, a rét fölött. Lent szájtátva figyelte őt mindenki, köztük a király is, aki látta már, hogy ez egy olyan királyság, ahol mindig van valami lárma, veszekedés, de a kívánságok, ha nagyon hiszünk bennük, teljesülnek. Néha.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 7., vasárnap

A matricák

Verőfényes szombat délután volt, a legjobb idő egy plázatúrára. A lápkörzettől, ahol élünk, egy szűk gyalogút kanyarog a romig, csak tíz perc sétába telik, és ott is vagyunk a pláza izgalmas világában. Ott szoktunk játszani: elbújunk a folyósokon, az üzletekben, és lesből támadjuk meg egymást. Mit mondjak, remek móka ez a háborúsdi, de mégis az a legjobb a plázában, hogy kicsit láthatjuk azt a világot, ami még a nagy háború előtt volt.
Janival nagyon jó plázázni, mindig újabb és újabb dolgokat fedezünk fel a boltokban és közben röhögünk mindenen. Ezen a szombat délután is vele indultam el a faluból. Megálltunk a hatalmas parkoló közepén, két autóroncs között. A lapos, hosszú épület homlokzatáról már rég lehullottak a reklámok, a neonfeliratok, az ablakokat betörték: az emberek sok-sok anyagot vittek le a láphoz, hogy ott felhasználják őket a házainkhoz.
– Na, Ernő, merre menjünk?
– A mozikhoz – mondtam.
Nagyon szeretem a pláza mozi részét. Sok-sok moziplakátot bányásztunk már elő az elhagyott irodákból, izgalmas képek vannak rajtuk, egykori filmek címei. Szüleink sokat meséltek arról az időről, amikor beültek egy elsötétített terembe és a vásznon valahogy peregni kezdett a történet. El se tudjuk képzelni, milyen lehetett ez, mi csak a plakátokat nézzük, és találgatjuk, melyik film, miről szólhat. Egy filmet se láttunk még életünkben.
Sokáig a poszterek alapján próbáltuk elképzelni a háború előtti életet, de egyszer valaki közülünk megtalálta azt a bizonyos plakátot, amin egyszerre röhögtünk fel mindannyian: a filmnek az volt a címe, hogy: P. A. 50. Azaz Poszt Apokalipszis 50, azaz apokalipszis után ötvennel. Ez a film rólunk szólhatott, a mi korunkról, de mindjárt láttuk, hogy a plakáton szereplő világ, egyáltalán nem hasonlít a mienkre. Ezután nem nagyon hittünk már a mozis posztereknek, ki tudja, lehet, hogy a háború előtti életről is hazudnak.
Ezen kívül imádtunk a sötét termekben, a megmaradt széksorok közt bújócskázni.
Most Janival csak beültünk az egyik terembe dohányozni. Cigarettáink vörösen izzottak a sötétben. Mindenféle hülyeségről beszéltünk, lányokról, a lápi falunkban élő felnőttekről. Nagyokat röhögtünk, majd továbbmentünk, ki a mozi elé, oda, ahol régen az étkezőudvar volt. Itt asztalok, székek álltak egykor, az egyik falon még ott a felírat: „Mc D.n.ld..”. Az udvar tetőablakai már rég betörtek, amikor esik, a padlón piszkos tócsákban áll a víz.
Nagyon szerettük az üzleteket, sok fura dolgot lehet találni bennünk. Az álmennyezet a legtöbb helyen már nincs meg, itt-ott még lógnak a konzolok, de csak a csupasz betonfal vesz minket körül, visszhangzós csövek és az üres polcok. Rém vicces például a meztelen kirakatbabákkal játszani. Állítólag ruhák voltak rajtuk régen. Szétszedjük, aztán úgy rakjuk össze őket, hogy egy férfi testre női fejet rakunk fel. A kisebb srácokat, akik először járnak a plázába, azzal szoktuk hülyíteni, hogy ezek a műanyagbabák szobrok, amiket régen az emberek csináltattak saját magukról. Lám, milyen szép emberek voltak akkor. Nagyon élvezzük azt, ahogy a sok pisis elképed ezen.
Volt ott egy könyvesbolt is. Mára már könyv nincs benne, néhányat ugyan megmentettek az emberek, olvasgatják otthon, a többségüket a legutóbbi télen eltüzeltük.
Janival egy kicsit tébláboltunk még az ételudvaron és a környező üzletekben, de ezt is hamar meguntuk, elindultunk hát a széles folyóson a pláza másik felébe, ahol ritkábban jártunk. Az utunkat betört kirakatok szegélyezték, a fejünk felett itt-ott még lógtak a tetőablakok törött üvegdarabkái. Jön még néhány vihar és azok is leesnek. Lábunk alatt vakolatdarabok, üvegszilánkok ropogtak, volt a folyosónak olyan szakasza is, ahol bokrok, fák nőtték be az utat, úgy kellett átmászni rajtuk. Valahol kidőlt kandelábereken kellett átjutnunk. Igazi kaland volt átmenni a pláza másik felébe.
A keleti kijárat előtt ötven méterre ágazott le egy kisebb folyosó, ami az északi ajtókhoz vezetett. Abba az irányba fordultunk, mert ott tényleg ritkán jártunk.
A legutolsó üzlet feliratát még el tudtuk olvasni: Játékvilág. Játékbolt volt, ahol régen a szülők játékokat vettek a gyerekeiknek.
– Gyere – mondta Jani és belépett az üzletbe.
Itt találtuk meg a kártyalapokat. Az üzlet mélyén, egy polcon, félig kibontott papírdobozba sorakoztak. A kisebb papírkártyákon különféle focisták fényképei voltak. Ilyet még nem láttunk azelőtt. Mindjárt kerestünk is egy zúgott, ahol jobban szemügyre vehetjük a cuccot. A bolt berendezése nagyrészt fából volt, mint a lápi házaink, az egész egy régi – háború előtti – játszótérre hasonlított, csak bent építették meg a boltban. A csúszdák, kötélmászókák romjai közt végre találtunk egy sarkot, ahol leülhettünk. Valóban focisták voltak a képeken, még azt is odaírták melléjük, ki hol játszott, hány éves, milyen eredményük volt.
– Mi lehet ez, Ernő? – kérdezte Jani.
– Valami kártyajáték.
– Hogy kell vele játszani?
– Azt nem tudom.
– Figyelj csak, lehúzható a hátulja. Ez egy…
Matricákat találtunk. Igazi kincsek! Jani fel is ragasztott egyet a falra. Röhögtünk. Én is lehúztam az egyik kártya hátulját, és keresni kezdtem, hova ragaszthatnám fel. Ekkor láttam meg az albumot egy közeli polcon. Vékonyka füzet volt, ugyanolyan színű, mint a matricák csomagolásának színe, azon is focisták voltak, a vak is láthatta, hogy a füzet és a képek egybetartoznak. Lázasan kaptam utána. Poros volt, itt-ott szakadt. Kinyitottam és belül megtaláltuk a matricák helyét. Mindegyik be volt jelölve, hogy hova kell ragasztani.
– Ebbe kell gyűjteni őket! – mondta Jani.
– Keressük meg ezt! – mutattam a kezembe lévő képre.
Két perc lapozgatás után, a huszonkilencedik oldalon megtaláltuk a kártya helyét. Életemben először ragasztottam be matricát egy albumba. Rajtam kívül kevés gyerek dicsekedhet ezzel, ebben a világban.
– Mi lehet ez? – kérdezte ekkor Jani.
– Valami albumféle. Be kell ragasztani az összes focista képét.
– Jó, de minek?!
– Hogy tele legyen, te marha – mondtam és belebokszoltam Jani vállába. Röhögtünk.
– Lehet, hogy ha összegyűjtötték mindet, le kellett adni valahol, és kaptak érte valamit.
– Mit?
– Plusz kajaadagot.
– Gondolod, matricákért kaptak plusz fejadagot?
Jani csak a vállát vonogatta, én meg röhögtem.
– De nagy marha vagy!
– Tudod mit, ragasszuk be mind!
Harminc matrica lehetett nálunk. Sorra téptük fel a csomagolásukat, és kerestük a helyüket az albumban. Felváltva ragasztottunk Janival, nagyon jó móka volt. Mikor elfogytak a kártyák, tudtuk, hogy a másik polcon, ahol ezeket találtuk, van még egy doboz matrica. Jani ugrott is fel, hogy elhozza őket, de megdermedtek a mozdulatai. Merőn nézett a hátam mögé. Elsápadt. Ekkor megfordultam, hogy lássam, mit néz, én is elborzadtam.
Ők ketten ott álltak az üzlet bejáratánál. Egyforma arcukon egyformán félelmetes, gúnyos mosoly ült. A vörös-ikrek voltak, a lakótelepről. A nevüket nem is tudtuk, csak a hajuk színe alapján neveztük őket így. Öt évvel voltak idősebbek és minimum egy fejjel magasabbak, mint mi. A lakótelepi banda vezérei álltak velünk szemben, akik néha-néha átnéztek ide portyázni. Pedig a lakótelepi srácoknak van a legnagyobb területük a városban: egy teljes lakótelep volt az övék panelházakkal, iskolákkal, óvodákkal, nagy üzletekkel, nagy oktatási központtal, uszodával, könyvárral. Van hol játszaniuk bőven, mégis egyre többször jönnek át a plázába, ami tudvalevő, a lápi gyerekeké.
Jani nagy nehezen visszanyerte a hidegvérét, ösztönösen magához szorította az albumot.
– Ez nem a ti területetek – mondta az ikreknek.
A fiúk nem válaszoltak. Félelmetes lassúsággal beléptek az üzlet egykori ajtaján. Egyre közelítettek hozzánk. A félelem hideg érintése lassan kúszott felfelé a hátgerincemen. Tudtam, nem ússzuk meg ezt verekedés nélkül, hacsak…
– Húzzatok vissza a lakótelepre!
Ekkor az egyik vörös rámutatott az albumra, és kimondta azt a szörnyű szót, ami annyi verekedés elindítója volt már.
– Acca!
Jani hátrált egy lépést. Felkeltem és odaálltam mellé.
– Nem. Nem adom!
A két fiú egyre közelebb jött, csúnya, szeplős arcukban csak úgy lángolt a zöld szeműk.
– Acca!
Jani csak a fejét rázta. Hátráltunk, amíg el nem értük a falat. A jobb oldali srác most lehajolt. Egy széttört csúszda roncsai miatt nem láttuk, mit vesz fel a földről. Amikor felemelkedett, egy vasrúd volt a kezében. Olyan ismerőnek tűnt az a rúd. Valahol láttam már ilyent.
– Acca!
Jani a fejét rázta.
– Add oda nekik! – mondtam. – Nem éri meg…
Jani csak szorította magához az albumot. Ekkor rájöttem, mi az a vasrúd. Egy trambulin alkatrésze volt. Egy olyan szerkezeté, amin a régi gyerekek ugrálhattak.
Egy pillanat alatt történt a támadás. A vörös kettőt ugrott felénk, egy suhintás a rúddal, és Jani elvágódott a földön. Az album kiesett a kezéből. Utánakaptam. Ekkor a másik fiú lendült támadásba, hozzám ugrott, megragadta a torkomat, és csak szorította, szorította. Könnybe lábadt a szemem, eleresztettem az albumot, ami ismét leesett a földre. Próbáltam levenni a kezét a nyakamról, de ő csak mosolygott az arcomba. Aztán alám rúgott, leírhatatlan fájdalmat éreztem ekkor, de legalább elengedte a torkomat. Nyüszítve dőltem el a földön fetrengő Jani mellett. A könnyeimen keresztül még láttam azt, ahogy felveszik az albumot, elmennek a matricákért, megragadják a dobozt, és elindulnak kifelé az üzletből.
– Húzzatok haza… A kurva anyátok! – nyögte ekkor Jani. Ekkor a két vörös megállt és megfordult, azt hittem, kapunk még egy adagot.
– A pláza a miénk – mondta az egyikük. – Visszajövünk sokan és elvesszük tőletek.
– Mehettek vissza a mocsárba – vigyorgott a másik.
Röhögve léptek ki az üzletből. A folyosó visszhangzott a kaján nevetésüktől. Mi pedig fetrengtünk a könnyeink és taknyaink közt tovább.
– Te, Jani… Mi lesz, ha tényleg visszajönnek?
– Mi lenne?! – szipogta a barátom – Mi is itt leszünk, lápi gyerekek. Harc nélkül nem adjuk oda a játszóhelyünket.
– Ez mi plázánk, ugye? – kérdeztem ekkor.
– Igen, Ernő, ez a mi plázánk!

Verőfényes szombat délután volt.

(Smelka Sándor)

2016. augusztus 2., kedd

Az álomgyári manók és a szél

Fent, a város legmagasabb tornyában működik az álomgyár. Az emberek nem is sejtik, hogy a belváros zaja felett, a kesze-kusza utcák felett, a villamos- és szekérzörgés felett, a háztetőkön túl, a városháza tornyának falai közt manók élnek, akik a gyerekek álmait készítik el.
Az álomhoz sok minden kell: például éppen a városi zaj, a piacok lármája, az utcazenészek éneke, ezenkívül a virágok illata, harmat és holdfény.
A manók ezeket az alapanyagokat gyűjtik be minden nap, hogy aztán kora este elkészítsék belőlük a gyerekek aznapi álmát. Napnyugta után zsákokba csomagolják azokat, és az éj leple alatt a háztetőkön ugrálva, kandeláberekről kandeláberekre, kéményről kéményre, toronyról toronyra lendülve elviszik az álmot minden gyerek szobájába, ahol egész egyszerűen befúják azt a fülükön keresztül a fejükbe. Mindenkinek a sajátját.
Amikor ezzel készen vannak a manók, az éjszaka további részét azzal töltik, hogy az álom egyes alapanyagait beszerezzék. Ilyenkor gyűjtik be a holdfényt, amely ott fénylik a háztetőkön, az utcák járdáin, a házak falain, a faleveleken. Ha holdfény nincs, álom sincs.
Egyik éjszaka a manók a városháza cirádás tornyán ücsörögtek és aggodalmasan figyelték a felhős eget. Immár két hónapja, hogy felhő takarta be a várost. Napsütés és holdfény is rég volt már arrafelé. Az emberek és a gyerekek is rosszkedvűen járkáltak az város girbe-gurba utcáin. Szürke volt minden, a sűrű felhő sehogy se akart arrébb menni. 
Ezekben a napokban, tehát, nagy-nagy szükség volt az álmokra, mert a városban csak az álmok voltak egyedül színesek, fényesek és örömtelik.
Viszont akadt egy kis bökkenő ezzel az álomgyártással. Miután a manók két hónapja nem látták a holdat, így már két hónapja nem tudták a fényét begyűjteni. Ráadásul éppen ezen az éjszakán használták fel az utolsó tartalékokat az aznapi álmokba. Most a manók ott álltak a torony csúcsán, erkélyén, és várakozva nézték a szürkeséget, remélték, hogy talán mégis csak meglátják a holdat, talán egy villanásra mégis feltűnik, talán egy zsáknyi holdfény mégiscsak összejön ezen az estén. De nem.
- Most mi lesz? - kérdezték a manók egymás közt.
- Ha nincs holdfény, nincs álom.
- Nem maradhatnak a gyerekek álom nélkül.
A legbölcsebb legöregebb manó - az álomgyár legrégibb tagja  - tudta, honnan fúj szél. Illetve honnan nem fúj.
- Észrevettétek - kérdezte - hogy már két hónapja nincs szél?
- Valóban - mondták a többiek - két hónapja nem fújja a port a piacon, nem játszadozik a fák ágaival, nem fütyörészik fent a kék égen, nem nyargal a háztetőkön, nem játszadozik a lányok hosszú hajával, nem lopja el a férfiak kalapját, nem bolondozik a sarkon éneklő utcazenésszel.
Bizony, két hónapja színét se látták!
- És ez azt jelenti - folytatta a legöregebb manó - hogy ez a felhő azért van itt felettünk ilyen hosszú ideje már, mert a szél nem fújja el messze. Ezért nem látjuk a holdat.
A sok manó bólogatott, helyeselt, valóban a szél az oka, hogy itt áll ez a felhő, és ők meg itt állnak holdfény meg álom nélkül. 
- Azonnal fel kell keresni a szelet - ajánlotta az egyikőjük - jöjjön és segítsen!
- Így van - mondta egy másik - az nem járja, hogy a szél nem jár dolgozni! Tessék fújni, ez a dolga!
A manók valamennyien egyet értettek abban, hogy el kell menni a szélhez, és valahogy vissza kell őt csalogatni a városba.
Na, de hol lakik a szél?
Ezt azonban nem tudták pontosan, kivéve a legöregebb manót, aki majdnem mindent tudott.
- Szél a hegyen lakik, a város felett - mondta. - Oda kell mennünk.
Azon nyomban el is indult a küldöttség. Hárman mentek: az öreg manó - ő tudta az utat - és két fiatalabb, akik legjobban meg voltak győződve arról, hogy a szélnek, mint nekik, igenis dolgoznia kell.
A háztetőkön ugrálva arra fele vették az irányt, ahol a város a házaival, udvaraival felkúszott a hegyre. Amikor elfogytak a házak, a fákon ugráltak tovább, mindig csak felfelé. Egyszer csak felértek egészen a felhő aljáig, innen magában a felhőben mentek tovább. Aztán csak eljutottak oda is - mert minden felhőnek egyszer vége lesz - ahol meglátták a csillagokat. Ott egy kicsit megpihentek. Két hónapja először látták az éjszakai eget, a holdat, melynek fénye ezüstbe vonta a felhő tetejét, ami ettől olyan volt, mint a tortán a tejszínhab. Az embernek kedve támadt belekóstolni. 
Fent, a hegy csúcsán megtalálták a szelet egy odúban.
- Te szél - mondta az egyik manó - miért csücsülsz itt, ahelyett, hogy fújnál lent a városban?
A szél azonban nem válaszolt.
- Ne így! - mondta a legöregebb manó. - A szél nem ért ebből semmit, csak az "Sz"-betűvel kezdődő mondatokat érti. Érted?
- Szia Szél! Szálldosni városunkban rég láttunk már. Széles e föld, merre jársz mostanság?
Erre a szél rájuk emelte bánatos, kék szemeit:
- Szomorú vagyok és fáradt. Szaladok a város felett, és azt gondolom, milyen felesleges ez a szaladgálás. Széles ég magasában hiába fütyülök, senki se figyel rám, mert akkora lárma van a városban. Szálldos a por léptem nyomán a piacon, de újra-újra leülepszik. Szórom, terelem a felhőket, de másnap mégis visszajönnek. Szaladok az utcákon fel-le, incselkedem a lányokkal, belekapaszkodok az urak kalapjába, de ennek is mi értelme? Szeleburdiság az egész, amit csinálok, semmi haszna. Szóval, fáradt vagyok.
- Szegény szél - így az öreg manó - azt gondolod, értelmetlen amit csinálsz? Szavunkra figyelj most jól. Széles ég tetején fütyülsz? Számít hidd el, mert sokan hallgatnak téged, például mi is, fent a toronyban. Szaladsz, nyargalsz emberek közt, repked a por, a virágszirom, a falevél? Szeretik ezt az emberek hidd el! Száguldasz a felhők után, tereled őket, mint egy nyájat? Szerencsések vagyunk, mert így legalább látjuk a napot és a holdat.
Ekkor egy másik manó vette át a szót, aki már elleste a szél-dialektust.
- Számos előnye van ennek, hidd el! Szél nélkül nincs holdfény és holdfény nélkül nincsenek álmaik a gyerekeknek. Szórd szét a felhőket a város felett, és ha majd visszajönnek, szórd szét őket újra.
A szél erre kissé felélénkült, tett egy kört a hegycsúcs felett.
- Szóval, azt mondjátok, hasznos amit csinálok?
- Szerintünk, igen.
És azon az éjszakán újra fújni kezdett a szél, elhajtotta a város felett a felhőket. Most már volt holdfény bőven. A manók újra gyűjthették őket a háztetőkről, a macskakövekről, miközben fejük felett a magasban vidáman fütyörészett a szél.

(Smelka Sándor)

2016. július 26., kedd

Az aranykapu


A királyi palota magas tornyai tövében volt a királyi játszótér. Ott állt a királyi hinta, a királyi mászóka, a királyi homokozó és a királyi libikóka. Ezen a játszótéren csak a király gyerekei játszhattak, és mivel a királylánynak nem voltak testvérei, unokatestvérei, egyedül ült a királyi hintán, egyedül csinált homoksütiket a királyi homokozóban, egyedül mászott a királyi mászókán. A királyi libikókát nem tudta használni, mert ahhoz legalább két ember kellett.
Csendes, szomorú játszótér volt, annak ellenére, hogy egy igazi aranyból készül kapu választotta el az utcától. Ez a kapu azonban már nagyon öreg volt, megviselte az idő, nyikorgott, itt-ott már nem csillogott úgy, mint ahogy egy királyi kapuhoz illik, ezért aztán egy nap leszerelték, és elvitték az udvari lakatoshoz. Azt szerették volna, hogy úgy ragyogjon, csillogjon, mint új korában, mert az még se járja, hogy a királylány matt, fénytelen kapu mögött játsszon a királyi hintán, a királyi mászókán, a királyi homokozóban, a királyi libikókán. Illetve a libikókán nem is játszott.
Kapu nélkül maradt tehát a játszótér. Az se járja, hogy a királylány csak úgy kapu nélkül játsszon a sok királyi játékszeren, mert a végén még betéved oda valami pór gyerek a városból.
Az meg mekkora botrány lenne!
Ezért hát a királyi őrség egy részét glédába állították a játszótér bejáratánál, hogy illetéktelen gyerek ne tegye be a lábát oda. Ott álltak hát vigyázban a hegyes bajszú katonák, és szúrós tekintettel felügyelték a játszótér rendjét. Ám nem sokáig, mert a királylány megelégelte a dolgot, és elment panaszkodni fenséges apjához. Megült a királyi ölben, és azt mondta apjának, hogy nagyon nehéz ám úgy játszani, hogy közben egy tucat katona figyeli őt mérgesen.
A király először összevonta a szemöldökét:
– Mégsem lehet – mondta mérgesen – hogy a játszótér őrizetlen maradjon, még a végén bemegy valami jött-ment pór gyerek a porból, és összepiszkolja a királyi játszótér királyi játékait.
Erre a királylány sírni kezdett a királyi ölben, ami igen hangos volt. Így aztán másnapra eltűntek a katonák a játszótér bejáratától, a királylány pedig kapott egy csengettyűt arra az esetre, ha bármilyen városi gyerek bejönne hozzá, azonnal jelezzen, és akkor majd futnak a katonák rendet tenni.
Teltek a hetek, de a kapu csak nem készült el. A király igen türelmetlen lett, és egy idő után személyesen fáradt le az udvari lakatosműhelybe, ahol azt látta, hogy mindenki alszik vagy félálomban lődörög ide-oda. A kapu ott feküdt a műhely közepén és piszkosabb, rondább volt, mint valaha.
– Hát, itt meg mi folyik?! – kérdezte a király az ásítozó udvari lakatost.
Az udvari lakatos gyerekkorától selypített:
– Fenszégesz királyom, ilyet én még szoszem láttam.
– Mi történt?
– Mi egész nap tisztogatjuk a kapu egyik szárnyát, ész az esztére úgy ragyog, mint a fenszégesz királylány szeme, viszont másznap reggelre újra piszkosz lesz, még piszkoszabb, mattabb, mint volt az előző nap. Amikor megcsináljuk a kapu mászik szárnyát, hát másznapra az isz piszkoszabb lesz, mint előtte. Ész amikor megcsináljuk esztére mindkét szárnyát, akkor meg mindkét szárny lesz piszkosabb, szürkébb. Gondoltam, meglesszük, mi történik éjszaka, pár szegéd fent maradt őrködni, de bárhogyan isz próbáltak virrasztani, mindig elaludtak, akkor meg azt gondoltam, hogy a szegédeim berúgtak, azért nem tudtak ébren maradni, erre fent maradt két mászik szegédem isz, hogy meglesszék a leszelkelkedő szegédeket, de ők isz elaludtak. Moszt meg már mindenki virraszt, mindenki lesz mindenkit, de mindenki elalszik hajnalra, ráadásul olyan, de olyan álmoszak vagyunk nappal, hogy az már szúlyosz. Én mondom, hogy ebben valami varázslat lesz.
A király erre éktelen haragra gerjed:
– Hát én nem tudom, mi folyik itt, de annyit mondok, hogy két nap múlva legyen kész a kapu, mert különben, kirúgom magát a királyi udvarból és utána mehet szamarat patkolni az alvégre. Megértette, udvari főlakatosz?! Illetve… lakatos…
A lakatos azonban nem értette meg, mert időközben állva elaludt, ott helyben.
Pedig neki volt igaza a varázslással kapcsolatban. A történtek hátterében egy tündér állt, aki a palota falai közt élt már több száz éve, ki tudja, talán már az építésénél is ott volt. Egész idáig senki se tudott a létezéséről, kivéve a királylányt, akinek se barátja, se testvére nem volt. Megszánta őt a tündér, és esténként meglátogatta a királyi palota legmagasabb királyi tornyában, ahol a királylány lakott. Az évek során nagyon összebarátkoztak. Esténként a toronyablakból nézték a naplementéket, figyelték, ahogy a város házait, utcáit vörösre festi az alkony, hallgatták, ahogy az ünnepek alakalmával zenélnek, énekelnek, nevetnek az emberek, lent a városban. Sokat beszélgettek és még többet nevettek. Mindezt titokban.
Ezt a csínt is együtt tervelték ki. Amikor megtudták, hogy a kaput leszerelik és elviszik megtisztítani, lekaparni róla a piszkot, abban reménykedtek, hogy a kapu nélküli játszótérre csak betéved valaki, aki játszani fog a királylánnyal. Tudták, minél tovább lesz a kapu a műhelyben, annál nagyobb az esély erre. És ez így is lett.
A kapu a királyi dorgálás, fenyegetőzés ellenére sem lett kész két nap múlva, sőt még két hét múlva se. Ebben közrejátszott az is, hogy a tündér éjszakánként újra és újra összekoszolta a már megtisztított, ragyogóan fénylő kapukat.
A király a szakállát tépte dühében, főként azért, mert az udvarmestere állandóan ott ólálkodott mögötte, és selymes, de aggodalmas hangon sóhajtozott:
– Ajjaj, fenséges királyom, gondoljon bele: egy királyi játszótér kapu nélkül, ráadásul aranykapu nélkül, ne vegye sértésnek, fenség, de ez meglehetősen… ciki.
Az udvarmester egyébként nagyon választékosan beszélt, életében nem használta azt a szót, hogy ciki, de most őt is annyira megviselte a helyzet tarthatatlansága, hogy ilyen szavak jöttek ki a száján: ciki, gáz és ne is soroljuk tovább.
A királynak pedig nem volt elég a palástján sóhajtózó udvarmestere, meg a lakatosműhelyből jövő hírek (nincs kész a kapu, tudj Isten mikor lesz kész, szőt már a lakat isz piszkosz lett, ami eddig ragyogott) most már olyan hírek is jöttek, hogy a játszótéren a királylányon kívül egyre több gyerek játszik. Olyan gyerekek, akik lent élnek a város girbe-gurba utcáin. Ezek a gyerekek hol a királyi hintán hintáznak, hol a királyi mászókán mászókáznak, hol pedig a királylánnyal libikókáznak a királyi libikókán, amit hosszú évek óta először használnak is végre. A gyerekek emellett leginkább azzal voltak elfoglalva a királyi játszótéren, hogy az őket nyakon csípni szándékozó katonák elől futottak szanaszét. Ez pedig remek móka volt, a királylány fent ült ilyenkor a királyi mászóka legmagasabb csúcsán, és nagyokat kacagva figyelte azt, ahogy a gyerekek ügyesen kicselezik a katonákat. Rég szórakozott ilyen jól, és a királyi játszótéren sose volt ilyen remek a hangulat. Este pedig folytatódott a móka. Fent, a toronyszobában, a tündér elmesélte a királylánynak, mi volt az előző éjjel a lakatosműhelyben, hogy altatta el a segédeket, bocsánat: a szegédeket, a főlakatoszt, hogy piszkolta be újra a kaput, hogy másnap ne lehessen a helyére tenni. Cserébe a királylány pedig azt mesélte el, hogy a gyerekek miként fárasztották ki a katonákat. A legjobb részeknél csak úgy gurultak a királylányi szoba szőnyegén!
Itt tartottak a dolgok, amikor a király egyik reggel felébredt, felöltözött és a fején a félrecsúszott koronával, álmosan csoszogni kezdett a trónterem felé. Utána lépdelt az udvarmester, gondosan ügyelve arra, hogy ne lépjen rá a palástra, közben sóhajtozott. Persze a kapuról beszélt, a lakatosokról, a játszótérről, a városi gyerekseregről, és hogy ez mennyire, de mennyire … ciki! Annyira el volt foglalva, hogy majdnem fellökte a királyt, aki időközben megtorpant és a döbbenettől visszahőkölt.
– Hol az őrség a folyosóról és a trónterem elöl? – förmedt rá az udvarmesterre. – Kong a palotám az ürességtől.
– Az őrség?! Fenség, mindenki a játszótéren van, és hajkurássza a városi gyerekeket, akik igencsak felszoktak ide, hiszen tudja fenséged, a kapu…
– Elhallgass!
Ezzel elcsoszogott a király a játszótérre, ahol azt látta, hogy a hegyes bajszú katonák kergetik a gyerekeket, akik nevetve futnak előlük, lépten-nyomon kicselezik őket, a katonák nagyokat esnek-kelnek, néhányan annyira elfáradtak már, hogy csak állnak a királyi hinta mellett és lihegve törölgetik az izzadt homlokukat. Mindezek felett, a tarka, vidám fogócska felett ült a királylány a mászóka legtetején és kacagott, kacagott, kacagott.
A király csak nézte a lányát, csak nézte, nézte. Már rég hallotta így kacagni őt.
– Hívják vissza a katonákat tüstént – fordult ekkor az udvarmesterhez – menjen vissza a palotába mindenki, álljanak újra a folyósokon, a termekben, megéretted?!
– Na de, fenség, akkor mi lesz a királyi játszótérrel?!
– Hadd legyen nyitva minden gyerek számára. A királylánynak is kell játszótárs.
És ez így is lett. A katonák visszaálltak a posztjaikra, a folyosókra, a trónterembe, a gyerekek pedig játszhattak a királyi hintán, a királyi homokozóban, a királyi libikókán, és a… ne is soroljuk tovább! A királylány felettébb örült az új játszótársaknak. (Mintha lett volna régi!) Boldog volt mindenki, de a legboldogabb mégiscsak az udvari lakatos volt, mert időközben – valami titokzatos módon – nem lett piszkos reggelre semmi abból, amit előző nap megtisztítottak. Néhány nap múlva úgy ragyogott a kapu, mint új korában, vissza is állították a helyére.
Ezzel az udvarmester is megkönnyebbült. Így aztán a király is.

És mi történt azzal a csengettyűvel, amit a királylány azért kapott, hogy jelezze a betolakodókat? Azt bizony kiakasztották a kapura. Ha jött egy gyerek a városból játszani, meghúzta a csengő zsinórját és a vidám csengetésre a kapu mindig megnyílt.

(Smelka Sándor)

Rajz:
http://www.landorhegyi.hu/hirekhez/jatszoter/jatszoter.html